Gyászolunk
Még most is felfoghatatlan hogy Bába Mihály, mindenki Misi Bácsija nincs többé. Csapatunk gyúrója, mindenese elment...
Misi, egyszer azt mondtad nekem: Imikém, ezeket a pólókat (ezt is, ami a képen látható) neked adom, mert kinőttem! Ha akarod, vedd le róla a nevem kezdőbetűit (a B.M.-et). Akkor azt válaszoltam: Hogyan venném le? Büszke vagyok rá, hogy a tiéd volt.
Akkor is, most is ezt gondolom. „B.M.” Bába Misi… Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy ezt a pólót megkaptam tőled, és az volt az igazán nagy csoda, hogy a barátom voltál… Hányszor ugrottunk egymás nyakába Fehérváron, Pesten, Telkiben, Győrben, Dunaújvárosban. Hányszor örültünk a sikereknek, góloknak, egymásnak… Csodálatos emlékek, felejthetetlen élmények…
A klubhűséged, a sport iránti elkötelezettséged, az emberi megnyilvánulásaid párosultak egy csodálatos sportolóval, egy nagyszerű emberrel, aki mindig mosolygott, aki nélkül teljesen más lesz belépni a sportcsarnokba. Te valahogy mindig ott voltál, akkor is, ha a kézilabda csapat éppen BEK-et nyert vagy EHF Kupát, vagy KEK-et. De ott voltál akkor is, amikor a tizedik helyen állt a gárda. Segíteni kellett jégkorongosnak, focistának, röplabdásnak, bárkinek? Soha nem mondtál „nem”-et. A legfontosabb az volt, hogy tudjon sportolni az a játékos. Hatalmas űrt hagysz magad után. Negyedszázadot töltöttél el a Sportcsarnokban és egy egész életet Dunaújváros sportjában. Köszönjük! (Tóth Imre)
„Arasznyi időre jöttünk csupán, távozunk csakhamar, helyünket az utód foglalja el, bérelt szállásunk ez, csak ideig-óráig a miénk. Akármilyen ragyogás övez körül, jó sorsunk adta dús kincseink: gyermekek, köztisztelet, vagyon, pompás palota, hódolókkal zsúfolt csarnokok, ragyogó név, szépséges feleség és sok minden egyéb, amit a bizonytalan és ingatag sors kénye-kedve szerint osztogat, mindez idegen és kölcsönzött pompa csak. Mindebből semmi sem örökre a miénk: színpadunkat innen-onnan összeszedett kellékek díszítik, amelyek aztán tulajdonosaikhoz visszakerülnek; az egyiket még aznap, a másikat már másnap visszaadjuk, csak néhány marad ott az előadás végéig. Alaptalan vélekedés tehát, hogy amiben élünk, az mind a mi tulajdonunk: kölcsönbe kaptuk csupán, és zúgolódás nélkül vissza kell adnunk, ha felszólítanak: csak a legrosszabb adós szokott a hitelezőivel pörlekedni.” (Seneca)
