Az ebrendészeti telep támogatása

Kutyajátszótér az árva kutyák javára!

(2023. 05. 24. Dunaújváros – Nagyvenyim)

Támogattuk és átadásra is került a Dunaújvárosi Ebrendészeti Telep számára az a kutyajátszótér, amely az ott lakó kutyák szabad mozgását biztosítja, ahol együtt tudnak játszani a szabad ég alatt a telepen lévő gazdátlan kutyák, ezzel is segítve egészségüket, valamint hogy minél hamarabb gazdára találjanak!

Dr. Jobbágy Lajos, a Szent Pantaleon Kórház főigazgatója (fővédnök):

A humán gyógyítást választottam hivatásul, de ők is élőlények, tehát fontosak a számomra. Amíg a gyermekeink kicsik voltak és a beosztásomnál fogva megengedhettem magamnak, úgy harminc-negyven éven keresztül voltak kutyáink. Természetes része voltak az életünknek. A gyermekek már kiröppentek, a feleségemmel együtt váltóműszakban dolgozunk, ezért nagyon sokat vagyunk távol. Ahogy jönnek a nyugdíjas évek egyből lesz nálunk egy kutyus – válaszolta a főigazgató. A fővédnökségnél nyilván nagyon közelálló hozzám az, hogy a mozgást preferáljuk és népszerűsítjük. Ezzel a céllal is teljesen tudtam azonosulni. Egy mákszemnyi féltékenység sincs bennem azért, mert most nem a gyermekosztály, egy újabb inkubátor, vagy lélegeztető gép vásárlása fordították ezt az összeget, hanem békésen szaladgálhatnak itt ezek a remélhetőleg csak ideiglenesen megőrzött kutyák. Amit most itt látunk egy kicsit terápiás, de vannak nagyon jól képzett terápiás vakvezető, vagy a mentális állapotot javító kutyusok is. Egyébként az utóbbi állapotunkat mindegyik javítja!

Úgy gondolom, hogy visszakapjuk, amit a kutyánkkal teszünk. Kölcsönösen szükségünk van egymásra. Úgy tudom, hogy az egy nagyon híres kínai mondás, hogy „akinek elment az életkedve, az nézzen bele egy kutya szemébe! Visszajön.”

Létai Attila az Ebrendészeti telep vezetője:

Körülbelül negyed évszázada én hoztam létre az állatvédelmet a városunkban és a térségben. Előtte csak egy klasszikus sintér tette a dolgát. Vérrel-verítékkel kijártam az utamat és felépítettem az azóta is egyetlen hiteles és legális állatmenhelyet. Nyilván ezeknek az irgalmatlan munkáknak a folyományaként bízta rám a város a már-már szégyenfoltnak nevezhető gyepmesteri telepet, A feladat az volt, hogy reformáljam meg, és hozzam föl európai színvonalra. Igyekszem ezt teljesíteni. Ez nem állatkert! Még akkor sem, ha a lakói ahhoz hasonló körülmények között élnek. A hasonló telepek nem arra a célra készülnek, ahogy a miénk sem, hogy az itt található állatok nálunk éljék le az életüket! Például az állatkertben a jegesmedvének nagy területe, sziklái, medencéje és barlangja van. Ő ott fogja leélni az életét.

A mi telepünket inkább egy állomásnak nevezném, ahol a rosszul tartott, a felelőtlen emberek miatt bajba került állatok (nálunk a kutyák) kapnak egy új lehetőséget. Itt mi szakemberek, az állatorvos kollégámmal ketten, megfelelő környezetben tartjuk őket és az egészségügyi állapotukat normalizáljuk. Ezek után az lenne a cél, hogy minél gyorsabban kikerüljenek innét.

Ez a játszótér komoly dolog! Meg merem kockáztatni, hogy a világon nagyon kevés sintértelep van fölszerelve a kutyáknak telepített úszómedencével. A kutyák itt boldogan elszaladgálhatnak, beugorhatnak a vízbe, mintha egy szép kertes háznál laknának. Egy játékos, kistermetű kutyát látva ezt nem érezzük csodának, de amióta elkészült ez a játszótér, kihoztam ide a nagytestű németjuhászokat, pitbullokat és más komoly kutyákat is, akik teljesen lenyugodtak ettől a „szabadságtól” és kulturáltan viselkedtek.

Ez még nekem is, akik negyven egynéhány éve kutyázok, meglepetés volt.